Sokáig gondolkodtam, hogy megírjam-e a saját szüléstörténetemet, mert tudom, hogy sok ellenzője lesz, de úgy érzem valakinek már valakinek a "másik" oldalt is képviselnie kell. A gyertyafényben, kádban otthonszülés, hordozókendős anyatársaink szerintem annyira "messzire" mentek, hogy aki nem így csinálja, az már csak a sarokban állva leszegett fejjel meri elmotyogni bárkinek, hogy ő bizony császárral szült. Szó sincs róla, hogy nekem bármi problémám lenne azokkal, akik otthon szeretnének szülni, vagy 6 éves korukig szoptatnak, csak annyit szeretnék elmondani, hogy szerintem mindenki csinálja úgy, ami neki megfelel, és biztonságban érzi magát és a babáját, és ne mutogasson senki ujjal arra, akinek más a véleménye.

Ennyi bevezető után rátérek a történetemre. Nagyon szerettünk volna már babát 6 évvel ezelőtt, de sajnos az első 2 terhességem spontám vetéléssel végződött a 9. hét körül. Akoribban olyan nőgyágyászhoz jártam, aki a "természetesség" híve volt, és még a második után is azt mondta, hogy semmi baj, próbálkozzunk tovább. Ezt a választ az első után még elfogadtam, de a második vetélés, 3 év próbálkozás után,30 évesen, már nem gondoltam úgy, hogy mindenféle vizsgálat nélkül csak úgy tovább kellene lépnünk a problémán.

Azt kell, hogy mondjam, hogy nagyon jól tettük, hogy nem nyugodtunk bele a természet döntésébe, mert eljutottunk egy nagyon lelkiismeretes nőgyógyászról, aki kivizsgált, és kiderült, hogy 2 olyan problémám is volt, amit mindenképpen rendezni kellett. Egyrészt sárgatesthormon elégtelenséget állapított meg, másrészt véralvadási problémám volt. A "természetes" orvosnál próbálkozhattunk volna még akárhány évig, mindig ugyanaz lett volna a végeredmény.

Ígyhát miután ezeket a problémákat rendeztük, (az első) hónapban megfogant a kisbabánk, aki szerencsésen megszületett. A terhesség azért nem volt teljesen komlikációmentes, az elején végig feküdnöm kellett nehogy megint vetélés legyen a vége, aztán pedig kevés magzatvíz miatt kórházba kerültem, de közben párommal kimondhatatlanul boldogok voltuk, hogy nemsokára megszületik várva-várt gyermekünk. Viszont a kismanókánk váratott magára, hiába értem el a kiírt időpontot, semmi nem történt. Egy héttel a kiírt időpont után nőgyógyászomúgy ítélte meg, hogy meg kell indítani a szülést. Volt burokrepesztés, oxitocin, vártunk 12 órát, de semmi nem történt. Aztán elkezdett "zöldülni" a magzatvíz, ezért császár mellett döntöttek.

Itt ért az első "meglepetés". Egész terhességem alatt arról olvastam, hogy "csak császár ne legyen". Mintha ez lenne a legborzasztóbb dolog, lelki és fizikai szempontból egyaránt. Én örültem, hogy végre bármi módon is, de megszületett az egészséges babám- A lábadozás császár után egyáltalán nem volt rosszabb,mint a "simán" szülteké, imádtam a babám, és örültem, hogy végre karomban tarthatom. Olyan érzés volt, mintha egy nagy összeesküvésről hult volna a lepel. Miről beszél mindenki? Egy vágás a hason nekem vállalhatóbbank tűnik,mint egy végbélig felszakadt hüvelyfal, pl. ami a szobatársammal történt.

Úgy döntettem, hogy ezzel megszakítom a "sajnálom, hogy császárral kellett szülnöm" kört, és én mindenkinek elmondom, hogy örülök, hogy így alakult. Csodák-csodája, zok közül, akiknek elmondtam, és volt köztük mind császáros, minr normál-szülő 1-2 kivételével mind egyetértett. Egyik császárosnak sem volt lelki traumája, hogy nem kell inkontenciával és hüvelyfal plasztikával bajlódnia, és a sima szülők közül is voltak olyanok, akiknek rossz élmény volt a hüvelyi szülés, és sok problémája volt utána. Nem tudom felfogni, hogy ezt miért kell titkolni egymás előtt.

A második terhességem ezek után természetesen szerettem volna szintén császárral szülni. Így, hogy már "megvilágosodtam", nem éreztem úgy, hogy feltétlenül szenvednem kell azért, hogy megszülethessem a gyermekem. Orvosom szerencsére egyetértett velem, főleg, hogy a terhességalatt még egy felszini trombózis is lett a lábamban, ami miatt minden nap injekcióznom kellett magam, így  a normál szülés amúgy is kockázatosabb lett volna a vérrög esetleges leszakadása miatt. Mindezek ellenére csak nagy herce-hurca árán sikerült elintézni, hogy engedélyezzék a műtétet. Azt is itt jegyezném meg, hogysok orvos úgy gondolja, hogy a császár ma már annyira rutin műtét, hogy gyakorlatilag nem kockázatosabb,mint a normál szülés. Nem is említve az otthonszülés kockázatait. Ha azért az utcára lehet vonulni, nem értem, hogy ezt a jogot, hogy rendelkezhessek a saját testem felett, miért nem kaphatjuk meg. Egy mellnagyobbító műtétnek nagyobb a kockázata, mint a császárnak, az mégis legális, miért?

Visszatérve a saját történetemre, így második, gyönyörű, imádnivaló gyermekem 29 pec alatt, császárral jött a világra, minden fájdalom nélkül, másnap már saját lábamon mászkáltam, szptattam, minden gond nélkül. Apropó szoptatás. Ez a másik, amtől pondrónak érezheted magad. Ha valamiért nincs elég tejed,mindenki megvet, és még a közértes néni is kötelességének érzi, hogy megkérdezze, hogy van-e tejed. Most válaszolok:NINCS! Adok tápszerpótlást, ha szükséges, vagy valamiért ki kell hagynom egy szoptatást.Ebből is annyira nagy ügyet csinálnak a fanatikusok, hogy nem is tudom, hány anyát tettek lelki nyomorékká. én most elmondom a második nagy titkot! A babának semmi baja nem lesz attól, ha időnként tápszert kap, sőt ismerek csak anyatejes babákat, akik allergiásak lettek, és tápszereseket, akik soha nem voltak betegek.

Végezetül egy harmadik csoportot, a hordozókendő mániásokat emelném ki, akik természetesen lenézik a babakocsisokat. Szerintem egy újszülött gerincének sokkal jobb a babakocsiban fektetés, nagyobb gyereket pedig az anyának kényelmetlen cipelni hosszú távon. Mivel az én lábam visszeres és trombózios, ezért veszélyes is lett volna. Apropó veszély. Megrögzött szoptató, hordozós ismerősom a személyautóban gyerekülés nélkül, ölben autóztatja. Szerintem pedig ez a felelőtlenség. Attól, hogy valaki tápszert kap, még senki nem halt bele, de abba, ha kirepül az autó szélvédőjén egy nagyobb fékezésnél szerintem már igen.

Remélem, hogy senki nem érti félre ezt a blogot. Semmi bajom a természetes szülökkel, vagy akik ragaszkodnak ahhoz, hogy babájuk csak szopjon és kendőben hordozzák. Csak annyit kérek, hogy ne gondolják azt, hogy csak "egy jó út van".Ne stresszeljék azokat, akik  nem így gondolják, vagy valamiért nem jön össze. Azaz hallgattassék meg a másik fél is.

Ja, és mielőtt valaki azt gondolja, hogy hidegszívű bestia vagyok, elmondom, hogy mindkettő fiam imádom, minden napunk gyönyörű együtt, nagyokat játszunk, örülönk egymásnak. A kicsi babám most,amikor ezt is írom,  itt alszik a karjaimban, és ha felébred a nagy, indulunk a nagyobb kedvenc homokozójához jászani. Hát így telnek egy császáros, babakocsis kismam boldog napjai.